Haho!
Az elmult heten tartottak itt Helsinkiben a Sibelius karmesterversenyt. Ez
volt a masodik ilyen, ot evente rendezik. Volt szerencsem megtekinteni ket
fordulot is (a Nokia szponzoralta az esemenyt :-).
Mivel meg sosem voltam karmesterversenyen, elozoleg tobbfele elkepzeles is
megfordult a fejemben arrol, hogyan is zajlik az ilyen:
- egyszerre mondjuk negy versenyzo van a szinpadon, es parhuzamosan
vezenyelnek. A zenekart lehet negyfele osztani, ekkor egyszerre jatszanak
(Charles Ives biztos dijazna ezt a valtozatot). Vagy a zenekar nem jatszik
egyaltalan, hanem tagjai kis tablacskak felemelesevel pontozzak az egyes
karmesterek teljesitmenyet.
- Sprintszamok: ki tudja gyorsabban levezenyelni az adott darabot? Rovidtav
lehet mondjuk Elgar Enigma-variacioinak egy-egy tetele, maratoni tav
Beethoven vagy Mahler Kilencedikje.
- "Enyem a var" - azaz a pulpitus: ki tudja megszerezni es megtartani a
karmesteri emelvenyt a tobbiek rohamai elleneben? E szamban karmesteri
palcak es sulyos, kemenyfedelu partiturak hasznalata nem engedelyezett.
Sajnos a valosag sokkal prozaibbnak bizonyult. Lehet hogy tovabbi
kidolgozas utan - amelyhez termeszetesen masok otleteit is szivesen fogadom
- elkuldom javaslataimat a szervezoknek, elvegre nekik is jol jon ha a
karmesterversenyek latvanyosabbak es izgalmasabbak lesznek... ez esetben
elobb-utobb stadionokban lehet rendezni oket es todulnak majd a szponzorok,
aminek mellekhatasakent a baseball-liga tonkremegy es tagjai reszere
korrepetitor-atkepzo tanfolyamokat kell inditani.
No de egyelore terjunk vissza a jelenhez. A verseny minden forduloja ket -
delutani es esti - reszbol allt, amelyek egyiken a Radio Symphony Orchestra
(RSO), a masikon pedig a Helsinki Philharmonic Orchestra (HKO) huzta a
fulbevalot.
Az elso selejtezo majus 14.-en, vasarnap zajlott. Mi az esti kort
hallgattuk meg (egy Gabriella nevre hallgato holgy tarsasagaban volt
szerencsem vegigelvezni az esemenyt), amelyen 12 jelentkezo allt a
pulpitusra. Mindenkinek 15 perc allt rendelkezesere, ami alatt harom mubol
kellett a zsuri altal kivant reszeket eljatszani. Az elso Beethoven
Egmont-nyitanya volt, ennek mindig az elso ket-harom percet kertek. A
masodik Sztravinszkij Tavaszi aldozata, ebbol tobb kulonbozo reszletet
kertek (a pontossag kedveert: 37., 57., 102., 141. es/vagy 186.). A harmadik
darab Rimszkij-Korszakovtol a Seherezade volt (F, N es/vagy R betuktol
kezdodo reszek).
Harom kulonbozo mu, kulonbozo nehezsegekkel. Az Egmont ugye alapmu, minden
valamirevalo karmestertanonc es zenekar ezen csiszolja kepessegeit, tehat
konnyu csuklobol kirazni, ennek kovetkezteben konnyu elrontani is. Komoly
dinamikai es hangulati valtasok vannak benne, ahol nagyon megmutatkozik,
mennyire tartja egyutt a zenekart a karmester.
A Tavaszi aldozat valodi karmestergyilkos. Szerintem minden kezdo
karmester legrosszabb remalmainak stabil szereploje lehet. Rettenetes
ritmusok, varatlan beutesek minden elkepzelheto iranybol, poliritmikus
orgia. Pusztan technikai szempontbol is ennek levezenylesehez harom vagy
negy kezre volna szukseg (lehet hogy az idealis Sztravinszkij-karmester egy
tintahal volna?); aki ezt ket kezzel kepes megoldani, az megerdemli a
tiszteletunket...
A Seherezade valahol az elobbi ketto kozott van: romantikus, szilaj,
temperamentumos, ebben is vannak itt-ott meresz tempovaltasok, szabalytalan
ritmusok, de azert alapvetoen "regivagasu" mu.
A resztvevok nemzetisegi osszetetele: 1 torok, 1 eszt, 2 finn, 4 japan, 1
koreai (az egyetlen holgy), 1 orosz, 2 nemet.
A zsurit finnek es kulfoldiek vegyesen alkottak, sajnos csak a finnek
nemelyikere emlekszem: ott volt Esa-Pekka Salonen, Sakari Kotola es Okko
Kamu.
Harom korben keritettek sort a versenyzokre, kozben szunetekkel; rendre 4,
5, illetve 3 jelentkezo szerepelt az egyes korokben.
Elso kor:
A legelso a torok versenyzo volt, nem hagyott mely nyomot bennem, kicsit
olyan volt a hozzaallasa hogy "bocs hogy itt vagyok, remelem nem zavarok".
Utana jott az eszt, Olari Elts nevezetu. Szemuveges, felszeg fiu, eleg
sutan mozgott, de amint fellepett a pulpitusra, lathato volt, hogy otthon
van es pontosan tudja, mit csinal. Nagyon benne volt a zeneben elejetol
fogva, egyutt volt a zenekarral es teljesen atadta magat a zene sodrasanak,
de anelkul hogy elveszitette volna a kontrolljat. Egyutt mozgott a
ritmussal, idonkent pl. a Sztravinszkij kozben annyira labujjhegyre
emelkedett, hogy majdnem elrepult.
A kovetkezo egy finn volt, Juri Nissilä nevezetu. Kicsit erzodott rajta
hogy o itt szo szerint hazai palyan van, a zsuriben a tanarai kozul is ott
ul egy par, es erzesem szerint emiatt kicsit tuljatszotta magat. Nagy,
tancos mozdulatokkal iranyitott, de nem volt igazan preciz.
Az elso kort egy japan zarta, sajnos sok nem ragadt meg bennem rola,
eltekintve attol, hogy az elejen amikor a zsuri udvozolte a hangosbemondon
at, teljesen megzavarodva hosszan keresgelte a hang forrasat minden
elkepzelheto iranyban, mig vegul sikerult lokalizalnia oket a bal oldali
karzaton. A japanoknal egyebkent altalaban erezheto volt hogy angoltudasuk
hagy kivannivalokat maga utan; ennek a japannak olyan nehezsegeket okozott
megtalalni a partituraban a zsuri altal kert reszt, hogy ketszer is az elso
hegedusnek kellett kisegitenie. Ez persze a zenei felkeszultseguket nem
minositi, mindnyajan jok voltak, egyaltalan nem logtak ki a mezonybol
lefele.
A verseny elott nagyon kivancsi voltam, mekkora kulonbsegek lehetnek az
egyes karmesterek kozott, egyaltalan eszreveszek-e majd barmi kulonbseget.
Nos, volt kulonbseg, sokszor a zeneben is. Tobbszor megesett, hogy amikor
felkaptam a fejem arra, hogy valami buzlik, a zenekar szetcsuszott,
nincsenek egyutt, roviddel ra a zsuri megallitotta a zenet es ujrajatszatta
a kerdeses reszletet a karmesterrel. (Persze az is elegszer elofordult, hogy
nem ertettem mi a bajuk eppen.)
Erdekes volt, hogy Gabriella - aki ritkan jar szimfonikus koncertekre - a
zeneben semmi kulonbseget nem hallott, viszont a karmesterek kozott o is
hatarozottan kulonbseget tett, es a velemenye nagyjabol megegyezett az
enyemmel. Az elso korbol mindketten az eszt fiut tartottuk a legjobbnak.
A masodik kort a Petrenko nevu szoke orosz fiu nyitotta. De hogyan!...
Amint fellepett a pulpitusra, erezhetove valt a jelenlete. Ero sugarzott
belole, es ez a zenekart is hatalmaba keritette. Egy pillanatra sem volt
ketseges, ki az ur a szinpadon arra a tizenot percre. A stilusa nagyon
hatarozott volt, tiszta, szeles es egyertelmu mozdulatokkal vezenyelt. Az
elso karmester volt, aki a Sztravinszkijjal szemben sem ingott meg,
pillanatnyi habozas nelkul vezenyelt le mindent. Ebben nyilvan segithetett
neki, hogy hazai szerzokent mindket oroszt alaposan megismerhette korabban.
Az egyetlen ami nem tetszett benne, hogy talan egy kicsit tulsagosan is eros
volt, egy kicsivel tobb hajlekonysag, lagysag jot tett volna neki.
Meglepodtem a vegen, amikor lelepett az emelvenyrol es szembefordult a
kozonseggel. Egeszen addig, vezenyles kozben, szembol egy kamera mutatta
(mint minden tarsat) egy vetitoernyon. Az ernyon egy eroteljes, majdhogynem
hosi arcot lattam vezenyles kozben. Az emelvenyrol lelepve az arca teljesen
hetkoznapi, nem tul szep, egyszeru falusi parasztgyerekarc volt.
Kovetkezett az egyik nemet. Szemuveges, ertelmisegi kulseju figura. A
vezenylese is olyan volt. Valahogy tulsagosan intellektualis, es ebben
elmerulve eltavolodik mind a zenetol, mind a zenekartol. Jol begyakorolt
modon teszi a dolgat, de hianyzik belole a szenvedely.
Ezutan lepett szinpadra egy picike, filigran, kislanyos kinezetu koreai
holgy. Sajnos ideges volt, es ez meg is latszott rajta. Lathatoan voltak
sajat elkepzelesei, de mas volt a stilusa mint amihez a zenekar
hozzaszokott, emiatt nem tudta ezeket megfeleloen eljuttatni a zenekarhoz.
Ettol pedig meg idegesebb lett, es a helyzete egyre rosszabbodott. Kulonosen
a Sztravinszkijnal erezheto volt, hogy elvesztette a kontrollt, a zenekar
megy a maga utjan, o meg futva probalja utolerni.
Ujabb japan kovetkezett, o azzal tunt ki, hogy az Egmontot a szokasosnal
lassabban jatszatta, annyira hogy a zsuri megallitotta es ra is kerdezett:
tenyleg ezt a tempot szereti? O pedig megerositette, hogy bizony, pontosan
ez az a tempo, amit hallani kivant; o "regi stilusban" ertelmezi a darabot.
A masodik kort a masodik finn, Tuomas Rousi zarta. Kisse kopaszodo, magas
alak. A stilusa erdekes volt: szalegyenesen allt egyhelyben szinte vegig,
felemelt fejjel, es majdhogynem konyokbol mozgatta csak a karjait: a
konyokei alig tavolodtak el a testetol. Ha nagyon elragadta a hev, akkor
kicsit meghajolt derekbol jobba-balra, vagy hatravetette a fejet, de ez volt
minden. Ez valamifele iskola lehet, mert peldaul egy masik finn karmester,
Hannu Lintu is ugyanilyen stilusban vezenyel. Amugy a zene, amit kicsalt a
zenekarbol, nem volt rossz.
A masodik kor utan mar mindketten kezdtuk aterezni, hogy a karmesterseg
bizony igen-igen nehez szakma... Egy effele karmesterversenyen felallni a
podiumra, szemben szazegynehany zenesszel, hatunk mogott meg a kozonseggel:
oriasi probatetel. Nincs ido ismerkedesre, osszeszokasra: ott helyben, menet
kozben kell megertetni veluk a kovetendo iranyt. Egy szimfonikus zenekar
olyan, mint egy hatalmas, eros lo. Nem vad, de mindenesetre megvannak a maga
elkepzelesei a dolgokrol, es a karmesternek tisztaznia kell vele hogy ki
iranyit. Ha ezt nem teszi, akkor igen hamar azon kapja magat, hogy csak
utazik, amerre viszik. Masfelol ha tul szorosra huzza zablat, minden
onallosagot le akar torni, akkor nem fogja tudni kihozni a lobol a
maximumot. Tehat a jo karmester eros egyeniseg, de nem zsarnok;
egyuttmukodik a zenekarral, nem parancsolgat annak. A jo karmesternek
karizmaja van, amely megerinti a zenekar osszes tagjat es egyesiti oket a
zeneben.
A masodik korben ketszemelyes zsurink dontese ismet egyontetu volt: az
orosz fiu messze a legjobb, mogotte a masodik finn, a tobbiek futottak meg.
A harmadik kort egy ujabb nemet nyitotta, aki kinezetre kulonbozott ugyan
honfitarsatol, de a stilusa ugyanolyan volt. O is valahogy nehezkesen,
rugalmatlanul vezenyelt, nem tudott egyutt lelegezni a zenevel.
A kovetkezo jelolt a japan taborbol erkezett, Kiyotaka Teraoka neven lett
bemutatva. En ekkorra mar kicsit elfaradtam, ugyhogy nem sok maradt meg
bennem rola, de Gabriellat, aki lathatoan mostanra lendult bele, nagyon
megfogta. Szerinte "magikus szemei" voltak.
Az utolso fellepo ujfent japannak bizonyult, Yasuo Shinozaki a becsuletes
neve. Ahogy megjelent, azonnal szimpatikus volt. Egy alacsony, zomok kis
ember, nagy kerek fejjel, nyaka szinte nincs, es az arcan hatalmas mosoly.
Engem rogton valami japan buddhista szerzetesra, vagy mondabeli figurara,
bolond bolcsre emlekeztetett. Es az eloadasa sem hazudtolta meg ezt a
benyomast. Nagyon tetszett, amit muvelt. Gabriella szerint "ugy vezenyelte a
zenet, mint egy tundermeset".
A harmadik korbol a nemetet egyikunk se szerette, Yasuot pedig mindketten
nagyon csiptuk. Kiyotaka tekinteteben nemileg megoszlott a velemenyunk:
Gabriellanak nagyon tetszett, bennem nem hagyott olyan mely nyomokat.
Osszesitett eredmenylistank igy alakult:
Szerintem 1. Petrenko, 2. Yasuo, 3. Elts
Gabriella szerint 1. Yasuo, 2. Petrenko, 3. Kiyotaka
A zsuri, mint kiderult, nemileg elteroen ertekelte a versenyzoket. Konkret
sorrend megnevezese nelkul a tovabbjutok ebbol a csapatbol Elts, Nissilä, a
masodik japan, Rousi, Kiyotaka es Yasuo voltak.
Erdekes volt egyreszt, hogy Petrenkot, akit mindketten nagyra ertekeltunk,
kiszortak. (Szerintem amugy fogunk meg hallani rola.) Masreszt az, hogy a
tovabbjutas vagy kieses semmi osszefuggest nem mutatott azzal, hogy mennyit
kotozkodtek az adott versenyzovel eloadas kozben. Volt akit tobbszor
megallitottak, es konkretan raszoltak, hogy itt es itt hiba volt, a zenekar
nem volt egyutt, probalja meg megegyszer. Vagy eppen kozoltek, hogy eleg
volt a finomitgatasokbol, lepjen tovabb. Ezek kozul is volt aki aztan
tovabbjutott, mig peldaul masok, akikbe esetleg egyszer sem kotottek bele,
vegul kiestek. A zsuri utjai kifurkeszhetetlenek...
Folyt. kov. holnap.
Udv,
Peter
|
