Kedves Attila!
HIX NYELV #402, Láng Attila D.  >:
> Azt vettem észre, hogy más esetekben viszont ellenkezőleg, a szlovák
> alkalmaz diftongust olyan helyen, ahol a cseh nem teszi.
Ez kitűnő meglátás. Ez előző cikkemben csak a kiválasztott példákhoz
szükséges hangváltozásokat említettem, nem akarván túlságban bonyolítani a
dolgot.
A csehben az hosszú "*ú" és "*y'" hangzók kettőshangzóvá válásával
párhuzamosan zajlott egy olyan folyamat, amelyik bizonyos korábbi
kettőshangzókból hosszú magánhangzót gyártott. Ezek az alábbiak voltak:
"o^" /uo/ (kalapos "o") ~ /ow/ > "u*" (karikás "u"), "ie" > "í", "iä" > "é".
(A "iä" a középszlovákban helyzettől függően "ia"-vá v. "ie"-vé vált; van
olyan nyelvjárás, ahol megmaradt; és van ahol hosszú "ä"-vá lett. Ez utóbbi
azért érdekes, mert e hang jelölésére a szlovák irodalomban a magyar kettős
éles ékezetet alkalmazzák: a").
Az, hogy a diftongusos -- tehát a szlovákhoz hasonló -- állapot az ősibb,
azt többek közt az alábbi nyelvtörténeti tényekkel lehet igazolni:
- A csehben a himnemű többes szám birtokos eset (Gpl.) ragja az "-u*", míg a
többi szláv nyelvben "-ov". Az általános szláv állapot és a cseh között áll a
szlovák, ahol ugyan "-ov"-ot írnak, de /ou/ kettőshangzót ejtenek. Az "u*"
tehát eredetileg kettőshangzó volt. (Ez egyébként Husz János után játszódott
le: ha Husz korában már hosszú /ú/-nak ejtették volna, akkor rendes éles
ékezetet kapott volna. A jelenlegi grafikai kép is jelzi a betű
megalkotásakor érvényes ejtést: egy "u" fölött az ékezet nem más, mint egy
kis "o" betű.)
- Az 'emberek' jelentésű szó a csehben "lidé", a szlovákban "l'udia". Ezzel
szemben az ószlávban "l'udije"-nek írták és ejtették. A eredeti ószláv "-ije"-
ből a cseh "-é" szintén csak egy "-iä" kettőshangzón keresztül vezethető le.
A cseh diftongusokkal kapcsolatban az alábbi figyelhető meg: az új
kettőshangzók ereszkedőek (tehát a rövid félhangzó a második elem: /ou/,
/ej/), a régi eltűnt kettőshangzók pedig emelkedőek voltak (vi. első tagjuk
volt félhangzós; kiv. a régi /ou/, de ez csak a Gpl.-ben fordult elő, tehát
morfológiailag kötött változásról van szó).
(N.B. A régi /uo/ kettőshangzó azonban nem sokkal korábban keletkezett
hosszú /ó/-ból. Így az (ó)csehben a diftongizáció és a monoftongizáció régtől
fogva egymás mellett élő folyamat, amely időről időre átrendezi a nyelv
magánhangzó-állományát. Ebből szakadt ki a szlovák, konzerválva-megőrizve a
az elváláskor érvényes állapothoz hasonló hangrendszert. [Persze némi
változás ott is történt azért azóta.])
> Tovább keresgélve az ie kapcsolatot rátaláltam olyanokra, mint "µe zoznam
> skratiek a značiek", ahol gyanúm szerint a csehben -ík végű szavak
> állnának
"-ek" végű szavak állnak ("seznam zkratek a znac^ek"). Ez egy bonyolult
probléma, amely független a fentiektől. A rag nélkül képződő nő- és semleges
nemű Gpl.-ben az figyelhető meg, hogy a csehben a szó utolsó magánhanzója
rövid, még akkor is, ha alanyesetben hosszú, pl. cs. "rána" 'seb' > Gpl.
"ran" 'sebeknek a'. Ugyanakkor a szlovákban a rag nélküli Gpl.-ben a
tőmagánhanzó mindig hosszú, vagy kettőshangzós lesz, még akkor is, ha az
eredetileg rövid volt, vö. szlk. "rana" 'seb' -> Gpl. "rán" 'sebeknek a'. Ez
azzal a 401. számban említett jelenséggel függ össze, hogy a zenei hangsúly
eltérően oldódott fel a két nyelvben.
> A řeka--rieka párosról nem is beszélve
A cseh "r^eka" /rzseka/ szó tkp. egy helyesírási konvenció eredménye, tkp.
lehetne az etimológiát jobban tükrözően "re^ka"-ként is írni. Ui. ugyanez a
szituáció van a cs. "me^sto" /mnyeszto/ szóban, melynek szlovák párja
"miesto". Itt a régi, nyugati szlávoknál /iä/ kettőshangzós ejtésű ún. "jaty"
hangról van szó, melyből a csehben egyszerű, de lágyságot okozó "e^" írású,
/e/ ejtésű hang lett, kivéve ajakhangok után, ahol is diftongikus /je/ vagy
/nye/ ejtésű (az eredeti "re^" kapcsolatot viszont a speciális ejtést
kiemelendő "r^e"-nek írják).
> Szerettem volna példaként felhozni a cseh pří- előtagot is, amit én mindig
> prie- alakban látok viszont szlovák szövegekben
A szlovák "prie-"-nek a csehben "pru*-" felel meg, pl. cs. "pru*chod"
'átjáró' ~ szlk. "priechod". A csehben a "*prie-" "r"-jének kemény ejtése
okozta azt, hogy az /ie/ kettőshangzó /uo/ kettőshangzóvá cserélődött (a
szótagharmónia nevű jelenség értelmében), és ez utóbbi vált később "u*"-vá.
Ugyanez megvan rövid verzióban is, vö. cs. "pro-" ~ szlk. "pre-" igekötő.
Az a szlovák nyelvjárás sem ment ettől a jelenségtől, amit én beszélek. A
standard szlovákban ui. az "-e", "-é" hangok a fő szabálytól eltérően nem
lágyítják meg a melléknevek tőmássalhangzóját, így a "pekné" 'szép (sn.)'
ejtése /pekné/ és nem /*peknyé/. Emiatt a szlovák nyelvjárások egy részében
ebből az "-é"-ből "-o^" (ejtve: /uo/) kettőshangzó lett, pl. "pekno^"
/peknuo/.
A cseh "pr^í-" szókezdetnek a szlovákban "prí-" felel meg, vö. cs.
"pr^íruc^ka" 'kézikönyv' ~ szlk. "príruc^ka". (A fenti "*prie-" > "pru*-"
változást az is elősegíthette, hogy ellenkező esetben az cseh "*ie" > "í"
változás miatt egybeesett volna a "*prí-"-ből származó "pr^í-"-vel.)
> Zenei [hangsúly]? Honnan lehet tudni, hogy zenei?
A zenei hangsúly máig megvan a délszláv nyelvek nyugati csoportjában
(szerb, horvát, szlovén), megvan a litvánban (a standard lettben nincs: itt
finnugor hatásra a szó első szótagján van erősségi hangsúly). Itt két tónus,
egy magas és egy alacsony figyelhető meg.
A fenti nyelvekben -- és a rekonstruált ősszláv nyelvben -- ereszkedő, ill.
emelkedő hangsúly ismert. Ereszkedő hangsúly esetén a hansúlyos szótagot
magas hangon kezdjük, majd a szótag végére a tónus a mély hangfekvésre
süllyed. Emelkedő hangsúly esetén fordítva, a hangmagasság mélyről magasra
emelkedik. A szerb-horvátba a hosszú és a rövid magánhangzók is így
hangsúlyozandók, a szlovén és a balti nyelvek esetén csak a hosszúak, ill. a
kettőshangzók (rövid mgh. esetén a hanglejtés nem változik: végig magas
tónuussal ejtendő).
A fentieken kívül a zenei hangúlyra utalnak a keleti szláv nyelvek is.
Ezekben ui. az eredeti szláv "CrVC", "ClVC" alakú (C=msh, V=mgh) szótagban a
mássalhangzótorlódás feloldódott "CVrVC"-vé, "CVlVC"-vé, ill. (ez az ún.
teljeshangzósság). Ha az eredeti magánhangzó emelkedő tónusú volt, akkor az
új szóalak második magánhangzója lesz az oroszban hangsúlyos, ereszkedő tónus
esetén pedig az első, pl. ereszkedő: ószl. "bre^g" 'part' > orosz "béreg",
cs. "br^eh", szlk. "breh" ~ emelkedő: ószl. "bre^za" 'fűzfa' > orosz
"berëza", cs. "br^íza", szlk. "breza". Látható, hogy a csehben a második
esetben hosszú mgh. van, míg a szlovákban mindig rövid "e"-t kapunk.
> [litván] u' = u farokkal, ejtsd un
Itt korrigálnék: a farkincás "u" betű ejtése a litvánban hosszú /ú/, vi.
nincs különbség e között és a makronos (vízszintes vonalas) "u" közt. Az
eltérő írásmód eltérő etimológiai eredetet jelöl.
Az /un/ hangcsoportot a litvánban "un"-ként írják, és ez azért érdekes,
mert ugyanúgy kettőshangzónak tekintik, mint az "ai"-t, "au"-t, "uo"-t stb.,
tehát az "n" félig szótagképző és viseli a zenei hangsúly ráeső szakaszát.
Ugyanígy viselkedik az "n"-nen kívül az "l", "m", és "r" hang is "a", "e",
"i", illetve "u" magánhangzó után.
(Küldöm magánban is, mert tegnap már e cikket feladtam, de "Unknown host:
 " hibaüzenettel visszajött...)
|
