Elegem lett a "Yankari" nemzeti parkbol. Alapvetoen meghatarozta a
hangulatomat a verhasra es allitolagos tifuszra szedett gyogyszerek
lorugasszeru mellekhatasa, az egyedullet, a park sivarsaga es az elottem
allo, javareszt hegynek fol, homokos, toredezett uton vezeto szakasz vissza a
keresztezodesig. Nagy oromomre Mark, az angol vado"r eppen kifele indult
oreg dzsipjevel, es magaval vitt.
Tetu egy hangulat volt. Megerlelodott bennem az elhatarozas, hogy eredeti
tervemmel ellentetben nem megyek el az Indiai Oceanig, hanem valami alkalmas
helyen megszakitom az utazasomat, es visszarepulok Nemetorszagba. Nem olyan
jo buli ez az Afrika egyedul.
Alig 300 m-es latotavolsag, porko~d, szembeszel, hasmenes. Kivalo gondolatok
zugnak a fejemben, persze az ut is hegynek folfele vezet. Ilyen felemelo
korulmenyek kozott erkeztem meg egy Gombe nevu varosba, ahol a szokasos
nigeriai varoskep fogadott: poros utak, nyuzsgo forgalom, mopedek mindenutt,
gyatra, kezzel festett, a nyugatit utanzo reklamok, viskok, vidamsag,
hejehuja. Egy nagyobbacska keresztezodesben megalltam, bal labam az uton,
jobb a pedalon, fenekem a nyeregben. Alltam es vartam, hogy most valami
tortenjek. Mondjuk jojjon egy kiralylany (feher, ha lehetne), feher paripan,
vigyen el magahoz, es adjon baracklekvart, mert most azt szeretnek enni.
"Heeeey! Mister!", hallom, es valaki futtyoget. Jo. Futtyogessen.
"Miiiister!", es megint futtyoget. Lustan korulnezve megallapitom, hogy egy
pasas ul valahol nem messze egy rozzant deszkapadon, valami hust ra'gogat -
elotte olajoshordokbol es racsokbol osszeszkabalt sutoszerusegen sult a hus,
mellette vevok es eladok. Futty, intes a nem-husos kezzel, hogy menjek oda
hozza. "You pig", gondolom folenyesen, "mondd miert nem rohadsz meg? Milyen
stilus ez?" Persze, mindegy. "Megette a fene", gondolom, leszallok, es
odaballagok hozza. Chris Nigeria hajdani boxbajnoka, jelenleg edzo, es
bejarta mar az egesz vilagot - tudom meg. Veszek en is egy darab frissen
sult hust az olajoshordorol, jo fuszeres, eros. Egy pillanatig elfog a
kisertes, hogy en meg azt meseljem neki, hogy Brezsnyev hazassagon kivuli fia
vagyok, az amik elkaptak, kiszolgaltattak az UFO-knak, azok atprogramoztak es
visszakuldtek a Foldre, es a biciklimet harom perc alatt at tudom szerelni
intergalaktikus urhajova. Chris meghiv magahoz. Menjunk.
Odaint egy mopedes szivart, magyaraz neki roviden, aztan folul moge hatra, es
int, hogy kovessem oket. Kanyargunk a poros utcakon, furcsa paros. A
foldszintes hazban egy udvarrol nyilnak a szobak, minden szoba egy lakas.
Harom vagy negy csalad lakik abban a hazban, tudom meg, mind keresztenyek,
hangsulyozzak jelentosegteljesen. Az egyik no beszalad a szobaba, es kihoz
egy ketevesforma kislanyt, folemeli, es mond neki valamit. "Nem latott meg
feher embert!" - lelkendezik, a kislany torka szakadtabol bombol, menekulni
probal. Hmm. Viselkedesukben egyebkent nekem teljesen europainak tuno
format nyujtanak; smalltalk; kedvesek, de nem tolakodoak, erdeklodoek es
vendegszeretoek, mar-mar megkerdeznem, hogy van-e baracklekvar. Egy kicsit
kesobb Chris kezembe nyomja az utlevelet. Belelapozok: USA, Hong Kong,
Canada, tobb nyugat-europai orszag pecsetje, nicsak! "Ferihegy", tobbszor
is, aztan Csehszlovakia es meg sok egyeb. Kepeket mutat magarol, valoban o,
stadionokban, ott all a ringben talpig boxkesztyuben. Ez igy eleg
valoszinutlen, jobban beleillett volna a kepbe, ha kiderul, hogy csak a
fuszer ette be magat tul melyre az agyaba. Kozben odakint egy vodorben
furdovizet melegitenek szamomra, ami mely empatiara vall.
Ottmaradtam ejszakara. Valamelyik szomszedasszony keszitett nekunk vacsorat,
kulon kivansagomra egy nagy tal olajban sult plantain-t (sutobanant) is
mellekelve hozza. Chris szobaja lehangolo. Koszos falak, egy rozzant
vasagy, egy szek, amelynek kijar az egyik laba es jol hanyatt is vagodom
vele, egy osdi, apro komod-szeruseg. Egy szal gyenge izzo log le a
plafonrol, az viszont zold. Ebben a zold fenyben uldogelunk a fulledt
melegben, nezegetjuk egymas zold arcat, es egy beteg, zorgo ventillator
kuszkodik a ragacsos, mozdithatatlan levegovel. Kuszkodok vele, hogy
valamennyire megismerjem Christ, nagyon akadozo a parbeszed. Felkerekedunk,
hogy jarjunk egyet a varosban. Kozvilagtas nincs, kinkeservvel botladozom
Chris mogott godorbol godorbe, halvany gozom sincs, hol lehetunk, ha most
elveszitem ot, akkor vegem. "Guiness is good for you!" - hirdeti Chris
so~ren a felirat. Egy "hotel" "bar"-jaban ulunk. A "hotel" egy alacsony
plafonu helyseg, szinten valami szines izzoval megvilagitva, annyira gyenge a
feny, hogy onkentelenul kinyujtom magam elott a kezem, mig egy padig erunk.
Bo~mbo~l a zene: nigeriai muzsika figyelemre meltoan preciz es izleses
europai hangszerelessel, de sajat, eredeti dallamvilaggal. Valtakozva enek
es "talking drums", amely nem kitalalas, ezek szerint valoban van, es valoban
beszed-imitaciora hasznalhato. Chris "fordit" nehany mondatot belole, a
hangero miatt orditva.
Aztan megint a szobajaban. A falon ket-harom fako plakat, felejthetetlenek.
Az egyik egy nagyon gyengen sikerult montazs: a hatterben tulipanok, elejuk
bekasirozva ket azsiai lany uldogel europai ruhakban. "Napoleon girls - look
them", ez a plakaton a felirat. Nezem oket. Nem ertem, hogy miert kell
neznem oket, nem ertem, hogy mit akar ez a plakat, es mit keres ez itt
Nigeriaban. Es miert Napoleon, es egyaltalan, mi ez az egesz? A masik
plakaton egy mucsai bunko kinezetu afrikai pasas, vastag aranylanccal,
amerikai-afrikai frizuraval valami kocsi elott, ez egy mellkep. Gondolatban
kiegeszitem a kepet, a zsebbol ezek szerint mokusfarkas kulcstarto kandikal
ki, feher acrylzokni es makkos cipo lehet csak legalul. "I am that type of
guy - E Kool JJ", igy szo szerint. Ez megint okot ad a merengesre.
Rossz ejszaka volt. Folyamatosan emelyegtem a gyogyszerektol, a zorgo
ventillatortol pedig vagy tucatnyiszor felebredtem, mert azt almodtam,
odakint esik az eso, es az ereszcsatornan dobol igy. Persze nem is volt
ereszcsatorna. Es a szaraz evszakban voltunk. Csak a ventillator volt
valos.
(Ezt a bekezdest NEM kozvetlenul etkezes elott vagy utan olvasni!) Masnap el
akartam kerulni Gombe-bol, de teljesen erotlen voltam. Igazan gyenge azonban
csak akkor lettem, amikor batortalan kiserletet tettem az arnyekszek
hasznalatara. Egy zavaroan alacson plafonu, az adott rendelteteshez kepest
azonban europai mertekkel merve szokatlanul nagy szoba volt a nevezett
helyseg. A padlo kozepen egy kb. kettenyernyi luk, lefedve egy darabka
deszkaval, amelyre valaki egy alkalmatos fogantyut szegezett. Eredetileg
beleim tartalman szandekoztam konnyiteni, de ez a vagyam hamar csillapodott.
Leemeltem a fedot, es a kovetkezo latvany tarult elem: a lyuk szintje alatt
ket-harom centire kezdodo feher anyag massziv volt, lathatoan vastag,
atlathatatlan, es elt. Mozgott. Millionyi nyuzsgo, kover csontkukac
alkotta. Ezek utan plasztikusan el tudtam kepzelni, milyen lehet, amikor a
luk folott guggolva a tavozo anyag rovid zuhanas utan ugymond "visszacsap".
(Elnezest, talan ezt megsem kellett volna az OTTHONKA-ban. Mentsegemul
legyen, hogy ennel borzasztobbat mar aligha fogok irni.)
Chris elkisert a "bus-station"-ra. Busz alatt Nigeriaban a kovetkezot kell
erteni: elelmes vallalkozok valahogy szert tesznek osoreg, lerobbant japan
kisbuszokra, tobbnyire Toyotak es Suzukik futnak. Kalandosan neznek ki, nem
hinne az ember, hogy el lehet veluk indulni. Ezek eredetileg olyan 9-10
szemelyesek, de Afrikaban 20-30 emberrel "siman" elmennek. A busz akkor
indul, ha megtelt. A megtelestol fuggetlenul utkozben is be lehet szallni; a
tarifa mersekelt, fehereknek persze neha lelegzetelallito arakat mondanak, de
ezt ok maguk sem gondoljak egeszen komolyan. A feherekkel szembeni "positive
descrimination" mintapeldaja volt, hogy feher leven nem valahol a karok,
labak, kecskek-kosarak erdejeben kerestek nekem helyet, hanem elore ulhettem.
Ket masik emberrel osztoztam a vezeto melletti helyen, valosagos luxus. A
biciklit felkotoztek a teton levo csomaghalom csucsara, a csomagjaimat
bedobtak hatulra, amitol azert eleg rosszul lettem. Szerencsere
leellenoriztem, hogy mi ujsag is amott hatul, a hatso ajto ugyanis zart
allapotban meg egy jo harminc centis rest hagyott szabadon, es ezen
folytonossagi hiany folott levitaltak a taskaim, a biztos elvesztese
predeszinaltan. Ezek utan esemenytelenul zajlott az ut a kovetkezo
varoskaig, ahol en mindenesetre kiszalltam. A piacon, amely egyben a
buszallomas is volt, osszeszaladtak az emberek, szoros gyurube fontak vagy jo
otvenen, es erdeklodve figyeltek, hogy rakom fel a taskakat a kerekparra. A
hangos hahota csak akkor tort ki, amikor elindultam.
A varos hataraban megebedeltem, es kozben szoba elegyedtem nehany
erdeklodovel. Mivel epp egy mellekutra akartam raterni, megprobaltam
megtudakolni, hogy mivel szamolhatok. "Very bad road", es ha ezt mar egy
afrikai mondja, akkor lehet benne valami. Viszont cserebe, talan latva
elkampicsorodott arcomat, tutira megigertek, hogy nem lesznek hegyek, siksag
vezet az uticelomig. Csak az a ket domb amott, azutan siksag.
Ha valaki kerdezi toletek, hogy melyik a vilag legrosszabb utja, akkor
mondjatok nyugodtan, hogy Nigeriaban Biu es Garkida kozott, ott a
legpocsekabb. Etalonnak is nevezhetnenk. Valamikor aszfaltozva volt, es ez
benne a legrosszabb, mert a millio darabra toredezett, alamosott,
gidres-godros ut minden kerekparos technikanak fityiszt (es meg csak ha azt!)
mutat. A nyeregben ulni lehetetlen, a pokoli razkodastol hamarosan fajni
kezdenek a csuklok. A legbosszantobb az az, hogy sehogy se megy: se
gyorsan, se lassan, meg a godroket-rogoket se eri meg kerulgetni, mindenutt
ugyanolyan. Az allitolagos siksaggal kapcsolatban a tajekoztatast ado urak
edesanyukaja es mindenfele torz szavak jutottak csak eszembe. Pedig nyilvan
en voltam az ugyben a hibas, meg kell erteni, hogy az ott Afrika, es minden
mashogy mukodik. Lattak rajtam, hogy nagyon azt varom, hogy ott siksag
legyen. Ezutan egy afrikai szamara egyszeruen lehetetlen azt mondani, hogy
ott bizony hegyek vannak. Pedig voltak, nem is akarmekkorak.
Sirasra gorbulo szajjal vonaglottam elore. Ezen a pocsek uton jott velem
hirtelen szembe egy dzsippel Nick, a feher kocsin zold betukkel a felirat:
"Leprosy control". Egy fouton nyilvan egyszeruen elhuzott volna mellettem,
de ott, az Isten hata mogott teljesen termeszetes volt, hogy azonnal megallt.
Kiderult, hogy Garkidaban van egy leprakorhaz, amelynek o a vezetoje es
egyben egyetlen orvosa. Hallvan rovid tortenetemet azonnal irt egy par sort
egy fecnire, amellyel feleseget kerte arra, hogy az fogadjon be engem egy par
napra. Mar csak odaig kellett elvergodnom. Husz km-t mondott, de piszokul
elszamolta magat, epp negyven volt az a husz. Azt hittem, lemegyek serte'sbe
mire odaerek.
Caroline, a feleseg, huvos angol asszony volt. Belekeseredett abba, hogy mar
harmadik eve elnek Nigeriaban ferjevel, de elso naptol kezdodo
elszigeteltsegen mit sem tudott valtoztatni. Egy lelegzetelallitoan pompas,
vastag falu', ketemeletes, kolonial-stilusu hazban eltek a falutol mintegy
ket km-re. Tarsadalmi helyzetuk kilatastalan: mint orvos-familia
termeszetesen nagy es feltetlen tiszteletnek orvendhetnek, de meg ez sem eleg
ahhoz, hogy az ottani tarsadalmi eletbe bebocsajtast nyerjenek. Egyszeruen
senki sem akar veluk semmit sem kezdeni. Caroline huvossege csak arra az
idore engedett fel, amig elmeselte, hogy mennyire iszonyodik a helybeli
gyerekektol, akik keptelenek megunni az orokos "bature"-orditast; hiaba latja
ugyanazokat a gyerekeket evek ota napjaban akar tobbszor is, hiszen oteves
lanya is a helybeli iskolaba jar, minden egyes alkalommal olyan infantilis
modon viselkedek, mintha legeloszor latnak. "If I had gun..." - kezdte
forgo szemekkel, aztan elmeselte, hogy lovoldozne le a kolkoket. En pedig
ekozben azon me'la'ztam, hogy en bizony adogatnam neki a toltenyeket.
Gondolom, nehez ezt megerteni az OTTHONKA olvasasa kozben, de mindegy is.
Masnap meglatogattuk a leprakorhazat. Korbevezettek mindenutt, jartam a
kortermekben, a laborban is. Nem olyan, mint amilyennek kepzelne az ember.
Nem lattam borzalmakat. A betegek es labadozok normalisan neznek ki,
nincsenek leszakado vegtagok, stb., csak semmi Jack London. Az elejen egy
kicsit idegesitett, hogy meg itt sem tudnak felhagyni az orokos kezfogassal,
de hozza lehet szokni. Kulonben is, mint megtudtam, mar egy jo ideje olyan
teruleten jarok, ahol un. rehabilitacios falvak vannak, amelyekben labadozok
ill. hajdani betegek elnek a csaladjukkal. Olyanok, akiket eredeti
lakohelyukon hajdani betegseguk miatt nem fogad vissza a kozosseg. Nekem,
oszinten szolva, semmi nem tunt fel, egy faluban ettem is veluk. (A
lappangasi ido 3-5 ev. Majd meglatjuk, hogy tenyleg nem terjed-e igy a
betegseg. Kozben lefertozom fel Nemetorszagot.) Idokozben ugy dontottem,
hogy nekem marpedig nincs tifuszom, es kidobtam a gyogyszereket. Nyertem:
nem is lehettem beteg, a lokott orvos vagy csak halandzsazott, vagy csak
azokat az antitesteket talalta meg, amelyek a vedooltas miatt vannak a
veremben.
Rovidesen ratertem egy aprocska mellekutra, amely mar kozvetlenul Kamerunba
vezetett. Jellegzetesen afrikai szokas: a hatarovezetekben az utak gyakran
elkepzelhetetlenul pocsekak, gyakran semmilyen fout nem vezet a hatarhoz.
Tobbek szerint allitolag a szokasos paranoiajuk miatt, minden orszag attol
fel, hogy a masik lerohanja oket, tehat ez egyfajta vedekezes lenne. Ez az
ut is megert egy miset. Beertem egy hegyvidekes helyre, tiszta hullamvasut
volt, folduton. Kozben neha patakokon kellett atgazolnom, mire eljutottam a
nigeriai kilepohelyig: egy ingatag colopokon allo szalmateto alatt ucsorgott
ket kedelybeteg varju, akiknek eloszor hosszasan el kellett magyaraznom, hogy
igenis, van olyan, hogy valakinek ket utlevele van, es nincs ebben semmi
magia vagy gonosz szandek. Jo egyoras ucsorges es terefere utan kiengedtek
az orszagbol, es baratilag elkuldtek a kovetkezo keresztezodesben jobbra
balra helyett, aminek kovetkezteben habosra karomkodtam a szamat.
A kovetkezo negyven km a hatarsav. Az elso, aki angolul mar nem, hanem
"csak" franciaul tudott, legelso mondataba ekesen belefoglalta a "cadeau"
(ajandek) szot. Ezer darabra hasadt szet az arcom. Ez ment vegig Algeriaban
es Nigerben, kozben volt egy egyhonapos szunet az anglofon Nigeriaban, ott
senki nem akart ajandekot. Meg be sem ertem Kamerunba, az elso frankofon,
akivel talalkozom, mar ajandekot akar. Lassuk csak: Ugandaig elottem allna
meg Kozep-Afrika es Zaire, kb. 4500 km frankofon terulet. Akkor en most
lemegyek hidba. "Nincs." A kovetkezot megkerdeztem, hogy hany km meg oda
Dourbeye, a kameruni hatarallomas. "Ketto", kaptam a valaszt, holott ez
nyilvanvaloan hulyeseg volt, legalabb huszra kellett lennie. "Mennyi??!" -
"Nyolcezer!" Tobbszorosen sertes-jellegu, toredezett, megfaradt arcom erre
meg el is borult. "Mi nyolcezer?" - kerdeztem, es meg kezet is raztam volna
vele, ha erre visszakerdez: mi mennyi?, de nem tette, hanem mondott meg egy
lehetetlen szamot. Ez is jellegzetes. Lehetetlen, hogy valaki elismerje:
nem tudja a valaszt. Akkor inkabb mond valamit. Ez a tag is, jollehet, azt
sem tudta, mennyi az az egy km, azert boszen nyomta a rizsat. Ezert kell
mindig legalabb harom-negy embert ugyanarrol megkerdezni Afrikaban, ez
altalaban jo eredmenyre vezet.
Ami a tavolsagra vonatkozo adatokat illeti, keseru tapasztalatok reven jottem
ra az egyetlen udvos vizsgalati modszerre. Az a szabaly, hogy csak olyan
km-adatot szabad elfogadni, amely otnel nagyobb, ottel nem oszthato paratlan
szamot jelol meg, lehetoleg egy primet, azok kulonosen biztosak. Ilyen
egyszeru.
Elertem Dourbeye-t meg a sotetseg beallta elott. Arcan erdekes torzsi
metszeseket viselo kover hatartisztviselovel volt dolgom, aki nem volt
hajlando bepecsetelni az utlevelembe, hogy beleptem az orszagba, mondvan,
hogy neki nincs is pecsetje. Mar akkor sejtettem, hogy ebbol kesobb galiba
lesz.
(folyt. kov.)
|
